Szatmárcseke temető Kölcsey sír  Szabolcs-Szatmár-Bereg megye észak-keleti csücskében, ahol a kanyarokkal teli örvénylő Tisza sebes vize két országot választ el egymástól, található Szatmárcseke. E kicsiny falu macskaköves utcájának végén, megbújva fekszik az ősapáink kultúráját napjainkig megőrző temető. A temető, amely nem csak embernagyságú, fából faragott fejfái miatt lett méltán híres, hanem 1838-ban itt temették el a Nemzeti Himnusz íróját, Kölcsey Ferencet. A temetőt 1973-ban műemlékvédelem alá helyezték, hogy értéke megőrződjön a jövő nemzetékének kultúrájában. Csekének számos tekintetben előnyére vált a természettel vívott állandó harca. Az áradások mellett az Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár is fokozta az elszigeteltséget, ezért könnyebben őrződtek meg a közösség évszázadokkal korábban kialakult, általánosan bevett szokásai. Pár évtizeddel a török hódítások befejeződésével megerősődhetett az igény az itt élőkben, hogy halottaikat biztosabb helyre temessék, mint a cinterem tömegsírjai, ezért 1776-ban megnyitották a napjainkban is használatban lévő temetőt.

       Sajnos nem áll rendelkezésünkre 1920-nál korábbi rajz, fénykép vagy bármilyen más leírás, amiből meg tudhatnánk, hogy a temető megnyitásakor felállított legelső fejfák (“a fűtől való fa”) formája, szöveges vagy egyéb díszítő motívumai mennyiben egyeznek a ma használtakkal. Eredetük a mai napig vita tárgyát képezi, de sokak számára még az is kérdéses, hogy pontosan mit ábrázol a fejfa a formája. Terepmunkám ideje alatt tevékenységem kiterjedt a temető jelenlegi méreteinek rögzítésére, sírjainak és azok környezetének dokumentálására. A fejfák formája mellett a rávésett feliratok szövege is figyelmet érdemel, melyek az elmúlt évtizedek alatt számos változáson mentek keresztül. Külön fejezetben taglalom az 1972 és 1980 közötti restaurálási munkálatok pontos részleteit, amelyről a 2014-ben revizionált dokumentumokat jelenleg a Forster Központban őrzik. A műemlékvédelmi helyreállítási munkákról szóló nagyszámú jegyzőkönyvek átolvasása során több kérdés is felmerült bennem a temető múltját és jövőjét illetően. Igyekeztem személyes beszámolókat is meghallgatni, a Tiszteletes úr és a több, mint 40 éve fejfafaragóként dolgozó Korpás István nagy segítségemre volt ismereteim bővítésében. Remélem, hogy a sírkert helyzetének türelmes és megfontolt átgondolásával a helyes irányba befolyásolhatom a szatmárcsekei temető megőrzéséhez szükséges változásokat.