címer

         Szatmárcseke a Felső-Tisza-vidékén fekszik, a Szatmári-síkság észak-keleti részén. A községet minden oldalról folyók veszik körül, északon és észak-nyugaton a Tisza határolja, keleten a Túr-csatorna, délen pedig a Túr folyó. Csekéről az első okleveles 1 feljegyzést 1181-ből 2 olvashatjuk, amikor még élt a Cseke néve ismert, falualapító, erdőőr. A Szatmár előtagot 1907-ben kapta. Kölcsey Ferenc jelentős nemesi földbirtokkal rendelkezett Szatmárcsekén, 1815-től élt a községben, és 1838. augusztus 24–én bekövetkezett halála utána település sírkertjében helyezték örök nyugalomra. Kölcsey barátjának, Kállay Ferencnek küldött levelében az alábbiak írja  új otthonáról: „A körny, amelyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad és felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határoz­ zák.” 3

IMG_5781   A térséget (Erdőhát) a XIX. században még elsősorban erdők, elvadult mocsarak uralták, kevés megművelésre alkalmas terület jellemezte, ezeket pedig gyakorta fenyegették árvizek. Évente legalább három áradással számoltak: kora tavaszi, a kora nyári (zöldár), és a késő őszi.4Minden árvíz a térség alapvető mezőgazdasági tevékenységét veszélyeztette, ezért az 1800-as évek végén a Tisza vízfolyásának szabályozása során a szárazmeder partjára vert homokból ötméter magas gátrendszert építettek.5 Az özönvizek során a kisebb helyváltoztatásokhoz is vízi járműre volt szükség, ezért akkoriban minden háznál tartottak – a térségre jellemző – ladikot.

     Fontos momentum, hogy 1894-ben az Ecsedi-lápot és a Szernye-mocsarat is lecsapolták, így a nemesség birtokrendszer, illetve a földművelésre alkalmas területek nagysága jelentősen nőtt, ugyanakkor az addig fő megélhetési forrást biztosító halászat gyakorlatilag teljesen megszűnt.6

Cheke 1180 oklevel

Oklevél 1181-ből

      Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében Szatmár területének több mint 70 százaléka került felosztásra a Szovjetunió és Románia között. A régió elvesztette legfontosabb városait Beregszászt, Szatmárnémetit és Nagykárolyt, melynek következményeként rövid időn belül gazdasági és kulturális hanyatlás jelei kezdtek el mutatkozni. A II. világháború végén a térség frontvonallá vált, és hatalmas károk keletkeztek: utakat, hidakat, vasútvonalakat romboltak le. Ezután az életszínvonal lassan elkezdett felzárkozni az ország fejlettebb részeihez, de évtizedes elmaradottságát a mai napig nem tudta ledolgozni. A növénytermesztés és az állattenyésztés az az 1960-as években környék gazdaságának alappillérei voltak, a munkaképes lakosság 70 százaléka dolgozott ezekben az ágazatokban.