A konzerválási és átépítési folyamatokat a fentiekben már többszőr említett Sváb – Rutai páros a Néprajzi Múzeum megbízásából készítette elő. A diplomamunkáját a szatmárcsekei temető állapotfelméréséből készítő két személyes csapat még 1973-ban látogatott ki a terepre. Gyűjtésük során fotódokumentációt is készítettek, melyen tisztán látható a temető elhagyatottsága. A fejfák közül számos megsüllyedt vagy kidőlt, elkorhadt és erősen megrepedt. A sírhalmok nem voltak ápoltak, virággal beültetve, nagyobb részüket fű és elvadult növényzet borította.
Svábék méretarányos térképet is készítettek, melyen igyekeztek pontosan megjelölni és beszámozni az összes fejfát. Felvázolták a Kölcsey-síremlék és az ahhoz vezető út helyét, valamint az élő fákat is berajzolták, ami nagyon sokat segített a tájékozodásban, amikor megpróbáltam beazonosítani a régi sírok helyét.
Az általuk készített térképen sorszámmal jelölték a fejfák pontos helyét, mely szerint összesen 526 darab fejfa volt található a sírkertben.1 A díszkőből készült síremlékek nem kaptak sorszámot, csak “D” betűvel jelezték a helyüket, összesen 32 db-ot.
Sajnos, nem kerültek lejegyzésre az elhunytak nevei és adatai, de a dátum alapján be tudjuk azonosítani, hogy mely fejfák kerültek megjelölésre, hiszen azokat az 1973-as felmérés előtt állították. A fényképes és a 2 oldalas írásos dokumentációból megállapíthatjuk, hogy a temető jelentős felújításra szorult, a sírok gondozatlanok voltak, legnagyobb részüket fű és gaz nőtte be. A fejfák közül számos már erősen megdőlt vagy annyira besüllyesztették a földbe, hogy csak a legfelső rész látszódott ki. Ezek alapján juthatott az Országos Műemléki Felügyelőség (A továbbiakban: OMF) arra a döntésre, hogy ennek az egyedi értékeket magánviselő temetkezésihelynek a megőrzéséhez mielőbb szükségszerűvé vált a külső segítség.
Wirth Péter és Sisa Béla tervezők vezetésével az OMF keretein belül 1976 – 1978-as évben felújítási munkálatokat végeztek a csekei temetőben. 1976 májusában a helyszíni tervismertetésen részt vett Mezei Alice, Mezősi József, Varga Béla, Koroly Jószef és Wirth Péter is. A következő év elején megbízási szerződés köttetett az OMF és a kivitelező, vagyis a szatmárcsekei “Haladás” Mgtsz. között az ácsmunkák elvégzésére. Ezután intézkedtek a konzerváláshoz szükséges összetevők mielőbbi beszerzéséről. Minden fejfát sorszámmal láttak el, amit egy kis fémplakettre véstek és felszögeltek a fejfákra, néhány darab a mai napig megtalálható. Valószínű ezekkel megegyező sorszámokkal jelölték a Forster Központban őrzött képanyagot is. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a Sváb-Rutai térképen szereplő számok egyáltalán nem azonosak az OMF által használt sorszámozással. A restaurálás során a szakemberek az összes fejfát kiszedték a helyéről, majd ezek megvizsgálása után döntötték el, hogy szükséges-e az alsó korhadt részt eltávolítani és új, ép darabbal pótolni, hogy a fejfa ne pusztuljon el teljesen. A helyszínen áztatómedencék felállítására volt szükség, hogy egy speciális keverékbe merítsék, majd szilárd patronnal kezeljék a felületet. Az állagmegőrzési módszerek az évek folyamán jelentős változáson mentek keresztül. Valaha, úgy százötven évvel ezelőtt a fejfákat perzseléssel színezték. Ez a technika halt ki, mert a betűk bebarnultak és nehezen olvashatóvá váltak. Ezután a fejfák szurokkal történő bevonása terjedt el, majd a fekete festékkel (kindrusszal) való festésre térték át.2 Lakatos József elmondása szerint fél kiló kindruszhoz 4-5 tojást kevertek. Ezt a masszát higították fel annyi tejjel, hogy folyékony legyen. A fejfa földbe kerülő részét folyékony kátránnyal kenték be, amivel a korhadást akarták meggátolni. Nyárády jegyezeteiben olvashatjuk azt is, hogy a fejfák többségének csúcsa is korhadásnak indult, ezért utólag bádoggal fedették be 5-5 centi vastagon.3 Ezeket az OMF esztétikai okokra hivatkozva eltávolította a fejfákról. Ekkor tünt el a fejfák magasságának változatossága. Megszüntek a több, mint száz éves, akár 3-4-szer is mélyebbre ásott, a földből éppenhogy kimagasló fejfák, melyek még ősibben, természetes valójukban adták vissza a múlt hagyományait.
Miként lehetséges, hogy az 1776 óta működő temetőben az 1973-as felmérés szerint 530 sírhely található és feltételezhetően már 5300 elhunyt fekszik itt, 2 – 3 vagy akár 4 réteggel mélyebben. Az általam készített felmérés azt mutatja, hogy a sorok egyre sűrűbbek és 41 év! alatt a sírok száma bőven megduplázódott, napjainkra elérte az 1200-at. Egy hozzávetőleges becslés szerint maximum még 1000 sírhely férne el a temetőben, de akkor már minden üres, jelenleg pusztán a vadnövényzet és fűvel benőtt területeket is igénybe kellene venni. A temető telitettségében közre játszik az is, hogy míg 1785-ben 806 ember lakta Csekét, addig a népesség a XIX. század legvégére 2003 fő, 1960-ra pedig elérte a csúcsot, mintegy 2165 főt.4 Ezt a számot az Amerikába történt kivándorlás (körülbelül háromszáz fő), a világháborúk és az országon belüli gazdasági migráció jelentősen apasztották.
Miközben a fejfákat vizsgáltam, feltűnt, hogy némelyik felülete túl sima, ennyire nem koptathatta le az időjárás a felrótt szöveget. Disszertációjában már Boros is említést tett róla, hogy a fejújítás során számtalan olvashatatlan feliratú fejfát kiszedtek, majd újra cseréltek, melyre a legtöbbször csak az A-B-F-R-A 5feliratot vagy a béke porai szöveget vésték. Ezt támasztja alá Sisa Béla 1977. május 17-i bejegyzése a generál kivitelezési naplóba: “A “2”-es és “31”-es számú fejfa helyett, mely kijavítását elvégezni célszerűtlen, új fejfa készüljön, hasonló méretben.”
Felmerült bennem a kérdés, hogy volt-e értelme ennek a fajta állagmegőrzésnek? A csekeiek úgy tartják, mikorra teljesen kikorhadt egy fejfa addigra a hozzátartozók fiatal generációi már nem emlékeznek az elhunytra. Ez az élet rendje, s a helyiek szerint ebbe a körforgásba felesleges beleavatkozni. Ez a szokás szorosan összefügg az egymásra temetkezés tradíciójával, ami jelentősen hozzájárul a temető állandó természetes megújulásához és fennmaradásához. A temetőben végzett mérési munkálataim során azt állapítottam meg, hogy legfeljebb mégegyszer ennyi elhunytnak tudnának helyet biztosítani. Ha viszont, az 1978-as helyreállítási szemlélettel megbontjuk a csekei közösség hagyományait és a valós emlékeket, lélek nélküli fejfákra pótoljuk, akkor a temető hamar be fog telni. Biztos vagyok benne, hogy az új sírkert nem hordozná magán a jelenlegi sajátosságait. Ezzel egy a mai napig élő hagyományt törnénk meg, a fejfa állítás kihalt szokássá válna. Más falvakban szerezett tapasztalatból tudjuk, hogy néhány évtized múltán a hozzátartozók nem emlékszenek az ott fekvő elhunytakra, a temetőt nem látogatják, az idő és a természet elfedi a sírokat. Természetesen felbecsülhetetlen jelentőségű a Műemléki Felügyelőség értékőrző munkája, de úgy vélem nem vették kellőképpen figyelembe a csekei temetkezési hagyományokat, a fejfákban pusztán műtárgyat láttak.
Nehéz eldönteni, hogy hol van az a határvonal ameddig érdemes beleszólni egy közösség kulturális szokásrendszerébe. Az bizonyos, hogy restaurálásnak, és a műkő betiltásának köszönhetően, a csekei közösségben felerősödött az igény, hogy elhunyt szerettei sírhelyét rendszeresen gondozza. A temetőbe rendszeresen érkeznek biciklivel asszonyok, férfiak, akik virágokat, sziklakerti növényeket ültettek a sírokra. A csendes emlékezések mellett hallhatunk halk beszélgetéseket, de a Himnuszt éneklő turista-csoportokat is. Természetesen előfordul, hogy némelyik sír kevésbé vagy egyáltalán nem gondozott, ez legfőképpen a temető északnyugati részére jellemző, ahol napjainkban újra szép számmal találunk kifordult, vagy erősen megdőlt fejfákat. Komjáthy Attila 1983-ban megjelent írásában röviden taglalja a szatmárcsekei temető restaurálási munkálatait.6 Komjáthy úgy véli, hogy a temető sírjeleinek konzerválását nem csak a fejfák állapotának gyors romlása, hanem a temetkezési szokások rohamos változása is szükségessé tette. A helybeliek világnézetének új irányba mutatása azt eredményezte, hogy a mai kor embere már nem fogadja el olyan könnyen az elfeledés, pusztulás természetes folyamatát, ezért a régi hagyományos fejfákat elkezdte felváltani a műkő. A meglévő fejfák konzerválása mellett az OMF legnagyobb érdemének tekinthető, hogy a régi hagyomány feléledését serkentette és kezdeményezte azt is, hogy a hozzátartozók beleegyezésével a kőből vagy márványból készült síremlékeket cseréljék ki tölgyfára, bár nem tudok arról, hogy bármelyik család ebbe beleegyezett volna.
Sisáék a fejfák restaurálása mellett nagy figyelmet szenteltek a temető más részeinek felújítására is. Ezt jól összefoglalja Sisa 1978 júniusi tervezői bejegyzése az építési naplóba: “A Kölcsey sír körül a vaskerítés elbontásra kerüljön. A temető utca frontján a vaskerítés szintén elbontásra kerüljön és helyette 1,30 m magas akácoszlopos “palánka” kerítés készüljön” Lefedése “koporsódeszkájá”-nak lapjai 30-30 cm legyenek 95 fokos hajlásszöggel. A kerítés anyaga “1”-os szálkamentes tölgyfadeszkából készüljön. A kapu és bejárati ajtó oszlopai 20 x 20 cm-esek legyenek, “fej” kiképzésük a református templom körüli kerítés oszlopainak fejkiképzésével egyezenek meg.”