Szabolcs-Szatmár-Bereg megye észak-keleti csücskében, ahol a kanyarokkal teli örvénylő Tisza sebes vize két országot választ el egymástól, található Szatmárcseke. A falu macskaköves utcájának végén, megbújva fekszik az ősapáink kultúráját napjainkig megőrző temető. A temető, amely nem csak embernagyságú, fából faragott fejfái miatt lett méltán híres, hanem 1838-ban itt temették el a Nemzeti Himnusz íróját, Kölcsey Ferencet. A temetőt 1973-ban műemlékvédelem alá helyezték, hogy értéke megőrződjön a jövő nemzetékének kultúrájában. Csekének számos tekintetben előnyére vált a természettel vívott állandó harca. Az áradások mellett az Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár is fokozta az elszigeteltséget, ezért könnyebben őrződtek meg a közösség évszázadokkal korábban kialakult, általánosan bevett szokásai.
Mária Terézia rendeleteinek megfelelően nem temetkeztek többet a cinterem tömegsírjaiba, hanem 1776-ban megnyitották a napjainkban is használatban lévő temetőt.
A temető 1973 óta védett műemlék, és 2010-ben a Nemzeti Emlékhelyek közé választották. Ez azt jelenti, hogy a temető a magyar nemzet számára kiemelkedő jelentőséggel bír, és a nemzeti emlékezet ápolásának fontos helyszíne.
A szatmárcsekei református csónakfejfás temető nemcsak egy temetkezési hely, hanem egy élő kulturális örökség, amely a magyar népi hagyományokról, a helyi identitásról és a nemzeti emlékezetről tanúskodik. A temető felújítása és megőrzése fontos feladat, amely hozzájárul kulturális örökségünk megőrzéséhez a jövő nemzedékek számára.
Sajnos, nem áll rendelkezésünkre 1920-nál korábbi rajz, fénykép vagy bármilyen más leírás, amiből meg tudhatnánk, hogy a temető megnyitásakor felállított legelső fejfák („a fűtől való fa”) formája, szöveges vagy egyéb díszítő motívumai mennyiben egyeznek a ma használtakkal. Eredetük a napjainkban is vita tárgyát képezi, még az sem igazolt, hogy pontosan mit ábrázol a fejfa a formája. Terepmunkám ideje alatt tevékenységem kiterjedt a temető jelenlegi méreteinek rögzítésére, sírjainak és azok környezetének dokumentálására. A fejfák formája mellett a rávésett feliratok szövege is figyelmet érdemel, melyek az elmúlt évtizedek alatt számos változáson mentek keresztül. Külön fejezetben taglalom az 1972 és 1980 közötti restaurálási munkálatok pontos részleteit, amelyről a 2014-ben revizionált dokumentumokat jelenleg a Forster Központban őrzik. A műemlékvédelmi helyreállítási munkákról szóló nagyszámú jegyzőkönyvek átolvasása során több kérdés is felmerült bennem a temető múltját és jövőjét illetően. Igyekeztem személyes beszámolókat is meghallgatni, a Tiba Zsolt tiszteletes úr és a több mint 40 éve fejfafaragóként dolgozó Korpás István nagy segítségemre volt ismereteim bővítésében. Remélem, hogy a sírkert helyzetének türelmes és megfontolt átgondolásával a helyes irányba befolyásolhatom a szatmárcsekei temető megőrzéséhez szükséges változásokat.