Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született az Erdélyhez tartozó, Szatmár vármegyei Sződemeteren. Kölcsey költészete, valamint irodalmi, tudományos és közéleti ténykedése nem választható külön. A jogtudományból doktoráló Ferenc politikusként küzdött a jobbágyság terheinek könnyítéséért, a magyar nyelv jogaiért, valamint Magyarország és Erdély egyesítéséért. Mindent az én, haza, emberiség hármasságában vizsgált, hangsúlyozva, hogy az én kiteljesítése kötelező, és korántsem öncélú feladat. Célja a haza, s ezen keresztül az emberiség szolgálata.

A Kölcsey kúria

Kölcsey Ferenc a csekei Kölcsey-kúriában vetette papírra a Himnuszt, a Vanitatum Vanitast, a Zrínyi dalát, a Zrínyi második énekét, a Kölcsey Kálmánnak írt Parainesist  és a Huszt című epigrammát.

Amikor 1838. augusztus 24-én, élete negyvennyolcadik évében néhány nap leforgása alatt váratlanul meghalt, egyértelmű volt, hogy 1827-ben eltemetett testvére, Ádám számára épített csekei sírboltba helyezzék örök nyugalomra. Kölcsey Ferenc halálának 100. évfordulóján az országos megemlékezéssorozatot koronázandó elhatározták, hogy újratemetik a költőt. Az Országos Kölcsey Egyesület a megye alispánján, Streicher Andoron keresztül arra kérte fel Csi­szár Árpádot, a vásárosnaményi Beregi Múzeum későbbi alapítóját, hogy mint archeológus szakértő vegyen részt Kölcsey Ferenc exhumálásában. A magas talajvíz és a rendszeres árvíz miatt a koporsók elkorhadtak és a maradványok nagy része rendetlenül, földdel keveredve hevert a sírgödörben. Az áthantolás folyamán a csontokat rendbe tették és kis diófakoporsóba helyezték. Ezután a Szalay Pál csekei református lelkész által vezetett temetési szertartás következett.

Az újonnan épített sírhelyen 3 betonpadozattal ellátott fülke került kialakításra. Kölcsey Ferenc koporsója a legnagyobb, legalsó fülkébe került, egy légmentesen lezárt üvegbe az exhumálás körülményeit tartalmazó, kutyabőr emlékiratot tettek mellé. A következő hetekben felállították a sírt díszítő, klasszicista stílusú emlékművet, melyet ünnepség keretében adtak át 1938. szeptember 8-án.

A családi sírkőgyárban ifjabb Gerenday Antal tervezte a klasszicista, hatszög alaprajzú, fehér márványsíremléket, melynek sarkain sima törzsű, egyszerű növénydíszes fejezetű oszlopok állnak. Az oszlopok párkányt hordanak, amely az egyik oldalon elmarad, s így kialakuló bejáratot az oszlopok tetején két karcsú váza hangsúlyozza. Az oszlopcsarnok közepén álló márványdobogón egy antikizáló, görög hangszer, a líra jelenik meg, mely Kölcsey költészetére utal. Az állványzaton magasodó amfora, s a ráterített tóga szeretné éreztetni, hogy Kölcsey művei kiállták az idők próbáját, s méltán említhető együtt az antik irodalmárokkal. 

Ferenczy István: Kölcsey Ferenc, 1846. márvány / Magyar Nemzeti Galéria

„Mikor szegény Kölcsey Ferenc végrendeletét keresték a Szuhányi Pepi feje alatt 1851-ben. Valami családi perből kifolyólag lett volna szükség a végrendeletre s az egyik peres fél tudomása szerint ezt a sógornő, aki Ádám fiával általános örököse volt a költőnek, magával vitte a sírba. Kihantolást kért a per során, s ki tudja, micsoda emberek végezhették azt a munkát? Maga a felperes rokon jelen sem volt, csak a képviselője. A végrendelet megkerült, de ugyanakkor a kihantolást végző munkásoknak gondjuk lehetett a mentegombokra is. Mert az 1938-as exhumáláson nem találtak egy rézpitykét sem. A ruhákból, meg a koporsókból nem maradt egyéb hamuszerű szürke pornál. A mentegombokat eltüntethették már az első kihantolásnál” – számolt be az eseményekről Kölcsey István a Brassói Lapoknak 1938-ban.