Ny. I:29 Az első néprajzkutató, aki a temető dokumentálásával foglalkozott, a nagyari születésű Luby Margit volt. Luby 1920-as években folytatott gyűjtései során fényképfelvételeket készített és publikációiban több régi sírfeliratot is megjelentetett, de elmélyültebb elemzésbe nem kezdett.1 Solymossy Sándor 1930 körül folytatta a temető múltjának feltárását. Ebben Luby volt segítségére, aki felhívta figyelmét a temetőről készített fényképalbumára2. Pusztán ez nyújtott támpontot Solymossynak a temető elemzésében, hiszen Luby elmondásából tudjuk, hogy Solymossy a csekei temetőt személyesen sosem látogatta meg. Az etnográfus a magyar nép ősi fejfa formáinak taglalása közben tér ki a szatmárcsekei fejfák eredetének feltárására.3 Egészen az ugor népekkel való rokonságig vezeti vissza az őshazából eredő halászó életmódból fakadó csónak forma gyökereit. Úgy tartja, hogy a faragványon látható emberarcból, a törzs hátán végig futó élből – amelynek csónakra utaló formáját köszönheti – következtethetünk a fejfák ősiségére. Ő vezette be a köztudatban elterjedt “csónak alakú fejfa” meghatározást is.

Solymossy munkájában számtalan eshetőséget sorra vesz, minden hibás magyarázatot kiakar zárni, de végül nem maradt ereje, hogy a megoldásra koncentráljon.

_DSF3294

        Sikerült rálelnem arra a Bátky Zsigmond írásra, melyben igaz éppen csak érintőlegesen, de annál nagyobb jelentőséggel bíróan kritizálja a Solymossy által lefektetett csónakos-elméletet.4 Bátky alapvetően Gavazzi horvátországi temető kutatása kapcsán tér ki a csekei temetőre, és próbál párhuzamot vonni a temetkezések alatti szán alkalmazása és a csekei hagyomány között. Gyenge lábakon áll ez a párhuzam és ezt Bátky is kiemeli: “Solymossy írt egy ilyen ősi szokásról, a magyar csónakos temetkezésről, de erre sem régészeti, sem hagyománybeli, sem nyelvi adatot nem hozott fel.” Nincs tudomása a csekei fejfákkal azonos formájú csónakról, és hogy vajon előfordult-e ilyen más falvakban, használtak-e olyan koporsókat, melyek csónakot utánoznak vagy eleve annak készültek? Bátky próbál néhány ilyen példát említeni, de egyik sem eredeztethető a csekeivel egy forrásból vagy mutat vele említésre méltó hasonlóságot.5  Ebből is látszódik, hogy  terepre személyesen ő sem látogatott el. Pedig érdemes felkeresni a tiszántúli falvak temetőit, ugyanis Túristvándiban, Tiszacsécsén, Penyigén, Vámosorosziban, Sonkádon és Kölcsén is láthatunk a csekeihez hasonló csónak formájú fejfákkal. De szép számmal állnak még csónakfejfák az egykori Bihar vármegye területén Érmelléken, Érkeserűn, Félegyházán, Diószegen, Szalacson, sőt a Sárrét peremén elterülő Püspökladányban és Szerepen is.

Solymossy elmélete ugyan teljes magyarázatot nem adott a csekei fejfa eredetére, de csónakos meghatározása helytállónak bizonyul, amikor a tárgyi és írásos leletekben keresünk a választ. Solymossy ugor elméletére évekig szkeptikusan tekintettem, túl széles szakadékot láttam a több mint ezer évnyi távolságban. Hitetlenkedésem másik oka abban rejlett, hogy éles orrú, éles fenekű halászcsónakot nem használnak a Tisza mentén, csak ladikot. Igen ám, de ha fellapozzunk a tiszai halászat történetéről értekező szakirodalmakat, mindenhol azt olvashatjuk, hogy a ladik (meghat.: lapos fenekű csónak; Déli szláv eredetű szó: bolgár ladijka (‘kis csónak’) csak a XIX. század második felétől kezdett teret hódítani Magyarországon. Legyen szó az Ecsedi-lápról, a Tisza egész vonaláról, a Sárrétről vagy akár a Balatonról, Dráváról, mindenhol az ún. bödönhajó volt használatban.

Az 1936-ban íródott Új idők lexikonában a bödönhajó címszó alatt az alábbi feljegyzést találjuk: „Egyetlen fatörzsből vájt csónak. Orra felhajló, fara kerek. Ősi jármű, melyet ma már csak primitív népek használnak, de hajdan minálunk is általánosan el volt terjedve, különösen az Ecsedi láp és a Sárrét környékén. Legtovább a Balatonon maradt meg.“

Sajnos, a Felső-tiszai halászatáról nagyon kevés írásos és tárgyi emlék maradt fent. Hiányos ismereteinket a közelben elterülő, földrajzi adottságaiban és kultúrájában sok hasonlóságot mutató Ecsedi láp vidék és a Sárrét hagyományait kutatva pótolhatjuk. 

E témában az egyik legjelentősebb írásos forrás Szücs Sándor a sárréti pákászok temetkezési szokásait elbeszélő tanulmánya. Szücs a halász­ vadász életmódot folytató Vogulok ősi halott kultuszával állítja párhuzamba a sárréti „csolnakos“ hantolási hagyományokat. Szücs meglátása szerint “a fejfák legépebb formában az ország azon helységeiből ismeretesek, amelyek a múltban folyók ár­terében, mocsarak közt feküdtek, s amelyeknek halász-pákász népe az ősi hitvilágnak egyébként is legtöbb, legjellemzőbb maradványait őrizte meg a földrajzi elzártságban, a hagyományos anyagi életmóddal kapcsolatosan.“

A sárrét térségéből nem csak a régmúlt hagyományait felidéző regék maradtak fent, hanem a környék temetőiben a mai napig tucatnyi csónakos fejfát találhatunk.

       Nyárády Mihály 1963-ban megjelent írása az első olyan tudományos értekezés, amely hiteles forrásokra támaszkodva átfogó képet nyújt a temető történetéről.6 Nyárády igyekezett meghatározni a temető megnyitásának időpontját. Kiindulási alapnak megelégedett egy 1870-es évekbeli katonai térképpel, amelyen már láthatóan temetkezésre használták a terület keleti részét. Ez alapján arra a megállapításra jutott, hogy a temetőt az 1860-as években nyitották. A kutató külön fejezetben taglalta a temető fejfa típusait, melyben elutasítja, hogy a szatmárcsekei fejfafaragók a halászcsónakok orr- és fenékrészét igyekeztek volna utánozni. … Éles orrú és éles fenekű halászcsónakok sem Szatmárcsekén, sem más magyar községben nem voltak.”7A fejfák eredetét illetően funkcionalista nézeteket vall, miszerint a jellegzetes keskenyedő, íves fejrész az írásmező csapadék elleni védelmét szolgálja, úgy mint a csúcsos kialakítás az egész fejfáét. A mások által emberi arcélnek vélt díszítés (“magyar bajusz”) a mindennapi használati tárgyakon is alkalmazott jelentés nélküli barokk cifrázat.” Nyárády munkájának végén erősen kritizálja Solymossy elméleteit, hosszasan kifejti kollégája tévedéseit. Véleménye szerint Solymossy “a szatmárcsekei reformátusokra egy “igazi” arccal (emberi ábrázattal) bíró fejfát igyekezett volna ráerőszakolni. Ez természetesen nem sikerült neki.”  Támadja azért is, mert “a magyarral rokon vogul és osztják … halottak bábujainak csónakosságáról anélkül írt, hogy bizonyította volna. … és a halott bábuk fejfajellegét nem igazolta.” [footnote]Nyárády. 1960. 213.o.

       Említésre méltó munkát végzett a falu múltjának feltárásában Lakatos József szatmárcsekei tanító is.8 Az 1978-ban napvilágott látott tanulmányában megkérdőjelezi a temető megnyitásának időpontjáról született hipotéziseket és megállapítja, hogy az 1754-es iskolaépítés során telepítették át a templomot körülvevő temetőt a jelenlegi helyre. Úgy véli, hogy az új temető megnyitása nem feltétlenül jelenti azt, hogy a csónak alakú fejfák csak attól az időponttól származtathatók. Lakatos ezeket a felvetéseket semmilyen tényleges forrással nem támasztja alá, így azt ugyancsak nem tekinthetjük hitelesnek. A fejfák formájáról korábban született elméleteket 4 csoportba rendezi anélkül, hogy az ellentétes vélemények bármelyikével“ egyetértene, vagy vitatkozna. Ezek közül számunkra a legérdekesebb lehet az itt élő öregek egybehangzó véleménye a fejfák formájának eredetéről. 9 A 83 éves Kelemen József elmesélése szerint: “Ez a temetkezési forma, a fejfák alakja talán a magyarok eredetéig nyúlik vissza. Itt valamikor Guthosok éltek (Vámosorosziban Gotosok). Azok használtak ilyen alakú fejfákat. Az itt élő népektől vették át azután a magyarok ezt a fejfaalakot. Csónakalakúak. Hiszen itt mindig víz volt.”10

       Minden korábbi elmélyült kutatás ellenére, Lakatos 1984-ben megjelent írásában olyan alaptalan elméletet terjesztett el, ami miatt szúrós kritikát kapott dr. Páll István Sóstói Múzeumfalu igazgatójától.11Páll úgy véli, hogy a tanár idealizáló magatartása inkább csak rontott a hiteles forrásokon alapuló hipotézisek elterjedésén. Nyárády hiába próbált meg mindent megtenni, hogy fölülírja Solymossy “ugor ősöktől származtatható fejfaelméletét”, az etnocentrikus helybéli pedagógus egy szentimentális eszményképet erőltetett rá a fejfákra: “e sorok íróját azokra az öreg, fejkendős nénikre emlékeztetik, akik az élettől elfáradva, meggörnyedve ballagnak, végtelen országútján az időnek.”12

      Sváb Katalin és Rutai Ilona az Iparművészeti Főiskola negyedéves hallgatói a Néprajzi Múzeum megbízásából 1973-ban részletes felmérést készített a temetőről. A kutatópáros véleménye szerint a környék erdős, mocsaras adottsága miatt hosszú ideig a halászat volt az egyik legelterjedtebb foglalkozás, emiatt valószínűsítik, hogy még a XII. századból ered a csónak alakú fejfák használata: “… a halászokat a saját csónakjuk alá temették el és a csónakba vésett felirattal jelölték a halott személyét. Mellé fektették az egész családot, így a csónak családi fejfa volt. A mai fejfák csónakot stilizálnak, az elejükön a “magyar bajusz” díszítéssel.“ 13

1776

Halotti anyakönyv a XVIII. századból

   Amedeo Boros 2001-ben megjelent disszertációjában igyekezett felkutatni valamennyi, a csekei temetőhöz kapcsolódó forrásdokumentumot. Ezek elmélyült elemezése mellett empirikus úton is sok adatot gyűjtött a terepen, amellyel még hitelesebbé tette kutatómunkáját.14 Boros legfontosabb megállapításai közé tartozik a temető megnyitásának pontos időpontja, amihez egy halotti anyakönyv szolgált alapul. Hosszú évtizedekig elkerülte a szakemberek figyelmét, pedig tisztán olvasható az első sorban: “Anno 1776 (Az Ujj temetőbe)”. Boros, hogy minden félreértést elkerüljön, alapos levéltári feltárások közben talált katonai térképekre és számos írásos emlékre hagyatkozva igyekezett igazolni állítását.15 Az alapos kutató munka ellenére Boros mégis hibát követett el, és a református temetőt azonosította Szigetként, pedig a korabeli térképek egyértelműen igazolják, hogy a katolikus temetőt lehetett egykoron a Cservájás-patakon áthajózva megközelíteni.Szatmárcseke 1858